Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Kereszt-hegy ajándékai

2018.06.08

"A hegy lábához érve rutinosan levettem a szandálomat, és a táskám mélyére süllyesztettem. Közben többen is érkeztek. Egy huszonhat év körüli srác felkapta azt a nagy fakeresztet, amellyel katolikus zarándokok szoktak felmenni a hegyre, Jézus szenvedéseire emlékezve. Csodálkozva néztem, hogy mit művel. Hiszen Jézus már megtette ezt az emberekért, azzal nem segít senkinek, ha ő is vezekel. Gondoltam én, majd lassan elindultam felfelé.

Minden stációnál megálltam pár percre, befelé figyeltem, mondhatni meditáltam kicsit, majd megnéztem jól a környezetemet. Figyeltem mindenre kint és bent. Még az apró hangyákra is. Amit pedig fontosnak éreztem, azt szépen lejegyzeteltem. Így haladtam nagyon lassan felfelé a hegyen. Néztem az embereket, akik eljöttek ide. Megálltak egy-egy stáció előtt, gyorsan elmormolták a szokásos imákat, majd rohantak tovább, mintha valami tájfutó versenyen lennének. Végképp nem értettem őket. Vajon mit érezhetnek meg ebből az egészből, ami itt jelen van? Eljut hozzájuk valami, vagy útjuk ugyanolyan meddő, mint az enyém lett volna, ha nem jövök vissza a hegyre?

A hetedik stációnál három kisgyermek odatett fényképe végképp megnyitotta a szívemet. Jó érzés volt tudni, hogy van valaki, akinek ők hárman a legfontosabbak a világon.

A nyolcadik stációnál jártam, amikor a keresztet cipelő fiú, akivel együtt indultam, már jött is szembe, visszafele. Nem értettem meg őt, de ez volt az első gondolat, amihez Jézus hozzászólt. Azt mondta, higgyem el, magamat sem értem. Azt is mondta, hogy jó úton járok, de ne másokat, hanem magamat figyeljem, és a saját tempómban haladjak tovább. Kérte, hogy legyek türelmes magammal.

Nem hallottam a szavait, hanem tisztán éreztem, tudtam őket. Nem kívülről jöttek, bennem voltak. Nem is szavak voltak, hanem egy nagy gombolyag, amiben minden egyszerre volt benne, s csak amikor papírra vetem, akkor bogozom ki őket, alakítom szófonallá azt, amit ott éreztem.

Ettől a pillanattól kezdve Jézus minden egyes stációnál személyre szabott, a saját Életemre vonatkozó, a lelkem számára elmondhatatlanul értékes útmutatásokkal látott el, s én mindent lejegyzeteltem. Nagyon elfáradtam, mire felértem a hegy tetejére.

medjugorje-2.jpg

Odafenn pihentem kicsit, és kaptam újabb tanítást is. Majd úgy gondolta az egóm, hogy mára végeztem. Felvettem a szandált, jelképesen vállon veregettem magam, amiért ilyen ügyes voltam, és gondolataimat szabadjára engedve, úgy indultam lefele a hegyről, mintha nem ugyanazon a szent helyen járnék, hanem csak a kisboltból futnék haza.

Ismét megéreztem Jézus szeretetteli jelenlétét, és tudtam, hogy azt szeretné, ha a szandált visszatenném a táskába, és továbbra is befelé figyelnék.

Lenéztem a meredek és éles sziklákra. Azt gondoltam, felfelé még csak hagyján volt mezítláb jönni, de lefelé szinte lehetetlen, hiszen a testsúly szinte rázuhan az ember lábára minden egyes lépésnél. Mégis, tisztán éreztem, hogy most ezt kell tennem. Lassan indultam el, minden lépésre vigyázva, hogy ne szabdaljam még jobban szét a lábam. Mellettem gyerekek futottak el lefele, szintén mezítláb. Ők könnyedén, légiesen, míg én minden lépésnél vért izzadtam.

Jézus emlékeztetett arra, amit felfele jövet mondott: magamra figyeljek, és a saját tempómban haladjak. Aztán újabb és újabb emberek jöttek szembe, akik ugyanazokat a példákat mutatták meg, mint felfele jövet.

Hirtelen szíven ütött mindez. Jézus mindvégig ott volt mellettem, és tanított. Szavakkal nem lehet elmondani, milyen érzés volt az a határtalan és türelmes szeretet, az a végtelen béke, amit a jelenlétében éreztem. Úgy szeretett, ahogy voltam. A hibáimmal együtt. Ahogy korábban senki sem. Ahogy én magamat soha. Talán azóta sem, de előtte biztosan. Én tökéletlennek, hibásnak, sőt, talán bűnösnek éreztem volna magam, ha ő nincs jelen. Azonban ott állt mellettem, nem láttam őt, de pontosan a jobbomon éreztem. Beburkolt azzal a végtelen, feltétel nélküli szeretettel, amiről korábban nem is hittem, hogy valóban létezik. El sem tudtam képzelni, hogy én, a csöppnyi ember, egy senki…, hogy lehetek olyan fontos neki, hogy eljött hozzám, és tanított engem. Ott úsztam ebben a szeretetben, és átszakadt a gát. Leültem, és egyre csak bőgtem. Ahogy most, közel öt év elteltével is teszem, miközben lelkemben újraélem az emlékeket.

Most, amikor papírra vetettem ezeket a sorokat, csak most értettem meg. Nem csupán Ő jött el hozzám, hanem én mentem el hozzá, mert mindennél jobban vágyott arra a lelkem, hogy az Ő szeretete igazán megérinthessen. Ő sosem tagadta volna meg tőlem ezt a Szeretetet, de az első lépést nekem kellett megtenni felé. Napokig harcoltam az egómmal, mire képessé váltam megnyílni felé, végül azonban sikerült.

Ez volt az utolsó napunk Medjugorjéban, és én este ismét kimentem a szoborhoz, hogy köszönetet mondjak és elbúcsúzzak. Kivételesen nem voltak sokan. Amikor a szoborhoz léptem, megpillantottam a földön egy hajcsatot. Két rózsaszín szív volt, egyik benne a másikban. Felvettem a földről, és tudtam, hogy ez az Ő ajándéka nekem. Szív a szívben. Hogy sosem felejtsem el. Én az övében, ő az enyémben. Azóta is ez a legfontosabb ereklyém…"

sziv-1.jpg

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.